Ma azonban elhagyom ezt a helyet. Erősen lehunytam a szeme,hogy a régi emlékképektől megszabaduljak.Martha nagyi eközben a kedvencemet készítette reggelire, tükörtojást. Csendesen sűrgölődött a konyhában,néha lopva felém pillantott. Tudtam,nem úszom meg fejtágítás nélkül. Sóhajtottam. Rám nézett nyílt tekintetével,melyet úgy szeretek.

-Thomas drágám,-kezdte-kérlek ígérd meg,hogy kerülöd a bajt..,hogy..

-De Mama!-vágtam közbe,azonban idegesen leintett. Hangosan nem szólítottam Marthanak,csak gondolatban.

-Csak egy ígéretet kérek,hogy vigyázol magadra!-suttogta elérzékenyülve.

-Ígérem.-feleltem, s láttam rajta,hogy kicsit máris megnyugszik. Letette elém az ízlésem szerint elkészített tükörtojást és egy pohár almalevet,a kedvencemet.

-Egyél kisfiam!-mondta lágyan,és megsimította arcom ép felét. Aztán könnyeit törölgetve kisietett a konyhából. Mindig meglepett,hogy idős kora ellenére milyen könnyed,szinte légies a járása. Tíz évet nyugodtan letagadhatott a korából. Sajnáltam,hogy itt kell hagynom őt,aki Anya halála után annyi áldozatot hozott értem. Soha nem tudom majd meghálálni. De eljött az ideje,hogy a saját lábamra álljak. Igaz,egyenlőre némi segítséggel..

- Szép időnk van!- mondta Martha,mikor beléptem a konyhába. Hangjából kiéreztem a szomorúságot,és ezt ő is észrevette,ezért csevegő hangra váltott. _mindent becsomagoltál,drágám?-kérdezte.

-Persze,nagyi! A fél házat bepakoltam.- feleltem könnyed mosollyal. Azt csak én tudtam,hogy kölni tartózkodásom elmúlt tizennégy évéből a lehető legkevesebb emléket szeretném magammal vinni. Ennek egyetlen oka volt csupán.. a végzetes este nyomait máig viselem hegek formájában, melyek elcsúfítják arcom bal oldalát. Három mély vágást ejtett rajtam a férfi,akit egykor apámnak tekintettem,s ezek a sebhelyek megpecsételték életem minden egyes nyomorúságos napját. Borzalmas volt,mikor először tükörbe néztem, itt Kölnben. Bárcsak elfelejthetném. De nem tehetem,hisz mindennap szembesülök csúfságommal. Az első találkozásom az emberekkel, szánakozó, néha undorodó tekintetükkel.. teljesen lesújtott. De nem jobban,mint hogy hiába vártam Anya visszatértét. Minden éjjel álomba sírtam magam,remélve,hogy valaki vagy valami odafent megkönyörül rajtam..

Csípős klórszagra ébredtem. Nem otthon voltam. Idegen fehér ruhás emberek vettek körül. Számomra ismeretlen szavakat mormoltak egymásnak. Tekintetemmel anyát kerestem. Csak a mamát láttam, hosszú fekete ruhában. Mindig jól állt neki ez a szín,de csak akkor viselte,ha valaki,aki fontos volt neki„ A Mennyországba utazott.”,ahogy mondani szokta.

-          Hol van anya?- kérdeztem, remélve, hogy válasza eloszlatja a bennem gyülemlő félelmet.

-          Anyának el kellett mennie. - suttogta. - Várták a mennyországban.

Nagyon mérges lettem. Haragudtam Rá, amiért itt hagyott, nélkülem ment el. Haragudtam a jóságos arcú mamára, mert sírt. Nem sírtam, nem voltam hajlandó sírni.

Néhány nap múlva levették az arcomról a kötést, s én nem értettem Anya miért nem jött még vissza a mennyből. Egyre szomorúbb lettem. Mama száját szorosan összeszorítva nézte végig, ahogy az orvos lehámozta a kötést. Majd hirtelen felsikkantott, szörnyülködve nézett rám. Ekkor lépett be Martha, a kölni mama. Rám nézett, kezébe fogta a kezem, és homlokon puszilt, ahogy Anya szokta. A kölni nagyit, aki pont olyan angyali természet volt, mint Anya, mindig is jobban szerettem.

- Drágám, velem jössz Kölnbe. - suttogta.

Bólintottam. Biztos voltam benne, hogy Anya ott vár rám; s hirtelen újra megteltem élettel.

Nem tudtam,mi történt, csak apám érdes hangja szűrődött át a másik szobából,amint csúnyán káromkodik. Az ajtó mögött lapultam, könnyek égették a szemem. De nem mertem mozdulni sem,hogy letöröljem őket. Hallottam apám közeledő lépteit, dünnyögését. Az agyam vadul zakatolt. -Hol van anya?- A vér eszeveszett módon dübörgött az ereimben. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Próbáltam összeszedni magam. Füleltem. Csend volt. Úgy döntöttem, megkeresem anyát. A szobája felé vettem az irányt. A földön feküdt, mindenhol vér körülötte. Leültem mellé.

-Anya! Anya!- szólongattam. Ekkor egy erős kéz megmarkolta a vállam. Apám volt az. Undorodva nézett rám.

-Büdös kis fattyú!- sziszegte.-Nem hagyhatok tanút,nagy hiba lenne!-morogta,inkább magának,mint nekem. Fémes csillanás. Ez volt az utolsó,amit láttam,mielőtt éles fájdalom hasított az arcomba. Dörömbölést hallottam, miközben minden elsötétült.

A tópart menti fák árnyékában álltam,s néztem egyre távolodó alakját...

Már kora reggel fényes napsütés köszöntötte Köln lakóit,köztük engem. A mai nap számomra azonban más okból bírt különleges jelentőséggel. Ma van új életem első napja.

  Hat éves voltam,amikor német származású Édesanyám úgy döntött,elhagyjuk Magyarországot,és szeretett édesanyjához költözünk.. Németországba. A költözés oka brutális apám volt - soha nem gondolok rá "valódi" apaként-, aki rendszeresen ivott, lelki-fizikai terrorban tartva imádott Anyukámat.

Anya... Rég gondoltam már Rá. Olyan rég nincs már Velem..

Az apám fosztott meg tőle. Mikor megtudta,hogy Anya nem viseli el tovább, haragra gerjedt. A szokásosnál is jobban leitta magát,és tombolt,mikor hazaért. Üvöltött, fenyegette Anyát,de Ő a sarkára állt, nem hagyta,hogy a gazember tovább kínozza. Apám erre elveszítette maradék önuralmát,és ütni kezdte a gyenge,védtelen asszonyt. Anyám kétségbeesetten sikoltozott,s a nevem kiabálta.

- Bújj el, Tamás!-néha még most is hallom kétségbeesett hangját. Aztán egy nagy csattanás, elhallgatott... Hatalmas csend szakadt a házra.