Csípős klórszagra ébredtem. Nem otthon voltam. Idegen fehér ruhás emberek vettek körül. Számomra ismeretlen szavakat mormoltak egymásnak. Tekintetemmel anyát kerestem. Csak a mamát láttam, hosszú fekete ruhában. Mindig jól állt neki ez a szín,de csak akkor viselte,ha valaki,aki fontos volt neki„ A Mennyországba utazott.”,ahogy mondani szokta.

-          Hol van anya?- kérdeztem, remélve, hogy válasza eloszlatja a bennem gyülemlő félelmet.

-          Anyának el kellett mennie. - suttogta. - Várták a mennyországban.

Nagyon mérges lettem. Haragudtam Rá, amiért itt hagyott, nélkülem ment el. Haragudtam a jóságos arcú mamára, mert sírt. Nem sírtam, nem voltam hajlandó sírni.

Néhány nap múlva levették az arcomról a kötést, s én nem értettem Anya miért nem jött még vissza a mennyből. Egyre szomorúbb lettem. Mama száját szorosan összeszorítva nézte végig, ahogy az orvos lehámozta a kötést. Majd hirtelen felsikkantott, szörnyülködve nézett rám. Ekkor lépett be Martha, a kölni mama. Rám nézett, kezébe fogta a kezem, és homlokon puszilt, ahogy Anya szokta. A kölni nagyit, aki pont olyan angyali természet volt, mint Anya, mindig is jobban szerettem.

- Drágám, velem jössz Kölnbe. - suttogta.

Bólintottam. Biztos voltam benne, hogy Anya ott vár rám; s hirtelen újra megteltem élettel.