- Szép időnk van!- mondta Martha,mikor beléptem a konyhába. Hangjából kiéreztem a szomorúságot,és ezt ő is észrevette,ezért csevegő hangra váltott. _mindent becsomagoltál,drágám?-kérdezte.

-Persze,nagyi! A fél házat bepakoltam.- feleltem könnyed mosollyal. Azt csak én tudtam,hogy kölni tartózkodásom elmúlt tizennégy évéből a lehető legkevesebb emléket szeretném magammal vinni. Ennek egyetlen oka volt csupán.. a végzetes este nyomait máig viselem hegek formájában, melyek elcsúfítják arcom bal oldalát. Három mély vágást ejtett rajtam a férfi,akit egykor apámnak tekintettem,s ezek a sebhelyek megpecsételték életem minden egyes nyomorúságos napját. Borzalmas volt,mikor először tükörbe néztem, itt Kölnben. Bárcsak elfelejthetném. De nem tehetem,hisz mindennap szembesülök csúfságommal. Az első találkozásom az emberekkel, szánakozó, néha undorodó tekintetükkel.. teljesen lesújtott. De nem jobban,mint hogy hiába vártam Anya visszatértét. Minden éjjel álomba sírtam magam,remélve,hogy valaki vagy valami odafent megkönyörül rajtam..